Azon az éjjelen Martin Marsh volt a kapitány a gépen, ami Lutonból érkezett Budapestre. A gép már leszálláshoz készülődött, mikor a kapitány valami nagyon furcsát vett észre. Elsőre az tűnt fel számára, hogy az eddig éjszakai tiszta égbolt hirtelen eltűnt, s mint egy hatalmas, kiömlött sűrített tejként, valami kulimász ereszkedett a gép elé. Nézett jobbra, nézett balra, de amit látta a másodpilótával, azt nem hitték el. De nemcsak ők lepődtek meg, hanem az utasok is.

Lőttek. Valaki lőtt. Valahonnan, valamit. A kapitány rakétának titulálta. Az első lövés alulról érkezett, s megremegtette az egész gépet, majd ezzel egyidőben a jobb oldalról egy vörös fény, balról zöld fény volt látható, melyek szinte egészbe kebelezték be az utasszállítót. A kapitány igyekezett az irányítótoronnyal felvenni a kapcsolatot, de csak búgó hang volt hallható a rádióból.  Legalábbis ők úgy hitték. A másik pillanatban a két pilóta felüvöltött. Megdermedve néztek előre a másodpilótával. Amit látni véltek felülmúlta a képzeletüket De nemcsak ő üvöltöttek fel, hanem az utasok is.  A pilótafülke előtt egy hatalmas repülőcsészealj lebegett.  A gép megbillent és zuhanni kezdett.  Míg a gép zuhant, az irányítótoronyban, egy igen erős, de nem azonosítható zavaró forrás a rádiót, a radart működő képtelenné tette.  Miután a zavar megszűnt, akkor vették észre, hogy az egyik gép eltűnt a radarról. Egy gépnek, melynek már rég le kellett volna szállnia.

Lakossági bejelentés alapján-Pesten kívül találtak rá a roncsokra.  De a roncsokon mást nem találtak. A személyzet és az utasok szó szoros értelemben köddé váltak. November 10-én a hatóságok nyilvánosságra hozták, hogy rejtélyes módon lezuhant egy gép és az utasok a személyzettel együtt elpárologtak, s valami rejtélyes forrás megzavarta aznap a forgalmazást.

A lakosság sopánkodott egy gép lezuhanásán, de nevettek a hatóságok nyilatkozatán. Nem is sejtették, hogy hamarosan futniuk kell az életükért.

Bianka álmodott. Mostanában egyre gyakrabban álmodta magát vissza a gyermekkorába. A baleset éjjelén az igazak álmát aludta, és nem is sejtette, milyen idősjárás tombol odakint és, mi vár rá a felébredése után.   

Bianka gyermekkorában még voltak igazi telek. Mínuszok voltak, és nagy pelyhekben hullott a hó. Hatalmasokat lehetet szánkózni, és a Duna jegén nagyokat korcsolyázni, és nap végén kipirosodott arccal hazamenni.  Szenteste napján is hullott a hó.  Madárfüttyel, nyíló virágokkal és csodás illatokkal köszöntött be a tavasz, fák virágoztak, méhecskék zümmögtek virágról virágra.   Mert akkor még volt igazi tavasz, még voltak évszakok, nem úgy, mint most.  December közelettével, mindig érezhető a Nap meleg, kora tavaszias idő köszönt ránk, lengén öltözve flangáltak az utcán. Nem szabályos dolog ez. Majd márciusban mínuszok és nagy havazás vár az emberekre.  Jönnek a divatos kifejezéssel: Globális felmelegedés. Minden eltűnik. Kipusztul az állatvilága Föld elsivatagosodik, olvad a jégtakaró, városokat önt el a víz, és pusztító viharok tombolnak világ szerte. Majd eljön a nap, mikor az ember önmagát pusztítja el.

Az ő gyermekkorában nem kellett semmitől és senkitől sem félni. Az időjárástól sem.  Novemberi időjárás velejárója volt a köd. De ez a köd hirtelen jött, s úgy ölelte körbe a tájat, mint egy hatalmas piton, aki épp a vacsoráját falta be. A köd félelmetes és titokzatos is volt egyben. Ezen a hajnalon a munkába igyekvők sem gondoltak semmi rosszra.   Csak az időjárást szidták és az előrejelzést, mert ködről egyáltalán nem volt szó. A megállóba toporogtak, idegesek voltak, egyik lábukról álltak a másikra és várták a buszt.

Bianka szájhuzigálások közepette lépett ki a lakásból. Ezen a napon valahogy, nem volt egyáltalán kedve munkába menni. Minden egyes porcikája az ágy után vágyott. Megdöbbent. Állt percekig és bámult bele a sűrű ködbe. Erről nem volt szó. Az a pici életkedve is elillant, ami eddig még élt benne.  Tapogatózva elindult a ködben, lassú léptekkel haladt előre. Félt, hogy lekési a buszt. Időben megérkezett, és Dóra, a munkatársa is hamarosan ott állt mellette. Mogorván, csak biccentett a fejével, válla görnyedten lógott. Szokatlan volt tőle.   Az időjárás ellenére, az út zökkenőmentes volt.

Bianka kifelé bámult az ablakon, annak ellenére, hogy alig lehetett valamit is látni a tájból. Hirtelen valami elterelte a figyelmét. Egy villanást látott. Megfordult és ránézett a kolleganőjére. De kolléganője ült magába roskadva ,keze imádságra kulcsolva, semmit sem érzékelt abból, ami körülötte zajlott. Bianka felállt és körbenézett. Úgy látszik, rajta kívül senkinek sem tűnt fel a villanás. Visszaült, és újból kinézett az ablakon, de már nem látott mást, csak az iszonyú vastagságú ködöt.

   E történet Horváth Biankáé a ködön túlról.